2014. november 9., vasárnap

Netala: Kényszer


Kényszer
 

  Állt és várta, hogy elkezdődjön. Általában hamar szabadult. Ismerte már jól. Egészen gyermekkorától. Mindig ugyanaz. Hogy nem kell semmit tennie, csak számolni. Egy szót ismételgetett, valószínűleg hosszú percek óta. Nem figyelt rá. Mélyen, belül visszhangzott. Ha megkérné valaki, mondja ki hangosan, biztosan nem is tudná. Nincs igazán értelme. Régebben azzal játszott, hogy elképzelt egy-egy betűsorozatot, aminek semmi jelentése nem volt. Aztán arra gondolt, létezhet a Földön, vagy, ha nem is a mi világunkban, de valahol, egy másik galaxisban egy nyelv, amelyen ez a találomra összetákolt szó értelmes jelentéssel bír.
  Úgy érezte, ez a pörgés, agyának ez az akaratlan, zakatoló működése tartja vissza valamitől, valami sokkal rosszabbtól. De, hogy mi ez a félelmetes dolog, arra soha nem kapott választ. Volt, hogy dallamot talált hozzá. Amikor rajta kapta magát, mindig azonnal abbahagyta. De ki tudja, miért és mennyi idő múlva, megint ugyanaz történt. Fejében zakatolt, lelkének minden fájdalmát, agyának minden gondolatát uralta egy idegen, monoton ritmus. Nagyobb, erősebb saját akaratánál. Behódolt egy ismeretlen hatalomnak, anélkül, hogy tudta volna, mi a célja, mi is történik igazából.
  Hirtelen szembe fordult az özönlő sokasággal és számolni kezdett. A gyerekeket is. Még azokat a rendőröket is, akik szemmel láthatóan ötször, hatszor megtették posztoló körüket az aluljáróban. Pedig újra ás újra felismerte őket, hogy nem is olyan régen már jártak erre.
  Ezer-nyolcszáz felé járhatott, amikor végleg elvesztette a realitás minden érzését. A utca zsivaja, a cipők kopogása eltűnt, csak a számok kattogtak, zakatoltak valahol messze, a semmivé zuhant mindenségben. Amit utolsó, éber pillanatában végig tudott gondolni, az volt, hogy mostani rohama minden eddiginél súlyosabb lesz. A hozzá kapcsolódó félelem már el sem érte. A semmi peremén száguldott. Sorba rendezett, egyre növekvő számok kavarogtak körülötte. Igyekezett úgy lavírozni közöttük, hogy egyik se előzhesse meg, hogy ő haladhasson legelöl.
  Egy-egy homályosan bevillanó kép jelezte csupán, hogy elhagyott valóságában felgyorsultak az események. Valaki elkapta, mielőtt fejjel neki vágódott volna egy ereszcsatorna élének. Aztán hosszú szünet. Megint számok és számok. Szirénát hallott. Nem értette, minek a felhajtás, hiszen nem tartották súlyos esetnek. Végül kórházi folyosón támogatta két fehér köpenyes, buldog képű ápoló.
  A kettesek, hatosok lilán foszforeszkáltak. A nulla sötéten, feketén nyelte el a fényt. A hármasok sárgák, a négyesek pirosak. Az egyesek mindig vakító fehérben, az ötös, unalmas barnában, a nyolcasok kékes-zöldben. A hetesek változó, világostól a legsötétebb zöldig váltogatták színüket.
  A következő kép, hogy a kórterem véget nem érő sokaságban rejti a mennyezet és a falak sarkait, kiszögeléseit. Ebben az állapotában nem tudta, lehetetlen, ennyi vonal-törés legyen egy négyzet alakú, kicsi szobában. Számolt és számolt. Éjszaka a körülötte fekvő betegek lélegzetét, nappal, az ablaktáblán keresztül hasztalan menekülni próbáló légy szárnycsapásait. Számolásra bármi adhatott alkalmat. Egyszer, gyerekkorában megpróbálta megszámolni, másodpercenként hányszor vált irányt az áram a vízmelegítőben, de, mivel olvasta valahol, hogy százszor, el is ment tőle a kedve azonnal.
  Valaki megpróbált gyógyszert erőltetni a szájába. Mivel nem látta pontosan, hány darabot kellene lenyelnie, hevesen tiltakozott. Ekkor valami altató félét fecskendezett vérébe az illető.
  Látomásai ezután óriási változáson mentek keresztül. Már nem számokkal versenyzett. Hatalmas csarnokban feszített norma-időre programozott szerelő robotok teljesítményét ellenőrizte. Zajmentesítő, átlátszó műanyag falak mögött embereket gyártottak a gépek. Kerek, műanyag lapokból arcokat formázott egy préselő automata. Fekvő tartásba merevedett csecsemők várták mozdulatlanul, hogy tapadó korongos robotkarok forgassák, emelgessék őket véget nem érő egymásutánban. Amikor felkerültek a törzsre a hátak, a mellrészek, a robotok tovább emelték őket egy másik állásba, ahol ügyes szerkezetek szemeket, szájakat festettek az egyforma arcokra. Kitartóan számolta a jelenet legapróbb részleteit. Észre vette, hogyf minden gyermek más és más arcot kap, fokozatosan más-más méretet kezd ölteni. Egyeseket fiúvá hegesztettek, másokat lánnyá varázsoltak az ügyes, szorgalmas szerkezetek.
  Maga sem értette, hogyan tud ekkora számokat megjegyezni. Már a hatodik milliót is túlhaladta, mikor ismét valami vegyszer kerülhetett a vérébe, mert változott a helyszín.
  Gyermekkori konyhájukban ült. Zsírtól ragacsos, viaszosvászon terítőn a piros-fehér minta kockáit számolgatta. Úgy tűnt, folyton kizökkenti valami megszokott ritmusából, mert többször is tévesztett. Ilyenkor újra kezdte. Édesanyja ült vele szemben, s valahányszor egy-egy kenyérmorzsa az asztalra került, fürge ujjaival felkapta, és gyors mozdulattal a szájához emelte. Amolyan szertartásnak tűnt az egész. Eleinte próbálta utánozni, de anyja erős rosszallással fogadta az efféle szemtelenségét. Mintha gúnyolódásnak vette volna segítő szándékát. Végül ráhagyta, hiszen látta, nem engedi, hogy más is ellenőrzése alatt tartsa az alig fél négyzetméternyi, tálalásra, étkezésre szolgáló felületet.
  A tisztaság volt minden. Belépni csak többszöri ellenőrzés után lehetett a lakásba. Ki kellett pakolnia iskolai holmiját. Anyja minden egyes könyvét, füzetét megrázogatta a szemetesvödör fölött. A legnagyobb szenvedést a hétvégi takarítások jelentették. Tilos volt bármilyen takarító szerszámhoz nyúlnia, viszont vigyázz állásban kellett végignézze, amint anyja hatszor, nyolcszor jár körbe a porszívóval, s akár hússzor is törölget le mindent a játékpolcon. Állt és megszállottan figyelte az anyját. Számolta, hányszor húzza a porszívót oda-vissza.
  Ekkor soha nem tapasztalt nyugalom borzongatta meg egész lényét. Az a tudat, hogy az emberiség összlétszámát sikerült hozzá adnia a kórterem sarkaihoz, az asztalterítő kockás mintáihoz, végül az egészet édesanyja görcsös mozdulataihoz, egyrészt hatalmas büszkeséggel, másrészt óriási elégedettséggel töltötte el.
  A villogó, kergetőző számok halványodni kezdtek. Tisztulni látszott a végeláthatatlan, tej szerű, fehér semmi is. Áthatolt rajta a kis szoba cserépkályha illata, a horgolt terítő sziluettje, a füstös hajópadló, rendre minden, ahogy legutóbbi távozásakor hagyta.
  Ápolók, rendőrök, számok és játékpolcok, édesanyja… mind belevesztek egy sötét álom nyomasztó emlékébe.
  Emese, a felesége tett-vett a konyhában. Edény csörömpölt, kanál zörgött.
  - Vajon, hány kiskanalat tartunk a konyhaszekrényben? – kérdezte magától. De a szavak nem váltak hanggá. Belül visszhangoztak. Egyre halkabban és halkabban, míg végre csendé vált maga, a fel nem tett kérdés, és a meg nem adott válasz is.
  A párás ablaktáblákról fáradt, téli napsütés szűrődött paplanjára. Kint varjak károgtak. Megszámlálhatatlanul sokan. Talán még annál is többen…



2014. november 9.
Netala



Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése