Vasárnapi kaland
Hátra ültem, ahogy szoktam a kirándulásokon.
Anya vezetett. Már több, mint egy órája egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. A reggel veszekedéssel telt. Ahogy szokták. Végül mind a ketten rám szálltak. Iszony rosszul érzem magam. Miért nem lehet otthon maradnom? Mindig cipelnek! Jaj, csak lenne egy kis időm magamban maradni. Folyton azon rágódjak, hogy melyiknek, mi a baja a másikkal? Ráadásul unom a rokonokat. Nagyon unom. Semmi újat nem tudnak mondani. Ugyanazokat a köröket futják. Apa úgy tesz, mintha újságot olvasna. Látom, néha szájához emeli a kezét, de nem meri rágni a körmét, mert tuti, anya azonnal leugatná.
Én is olvasást színlelek. Ez a rohadt biológia! Kit érdekel, hogy hol tartja az ember a zsírtartalékait, meg a máját? Ezek itt, előttem, rosszmájúak. De soha nem gondolkoztam a jelentésén. Valami szerv balhét akar. És elpusztul, ha éveken át sokat iszik a gazdája. De akkor miért lesz agresszív sok alkoholista? Ha ez a szerve elpusztul, akkor szeretnie kellene mindenkit. Ááá! Bonyolult dolgok ezek. Szerintem még az orvosok se értik. A kutyámat is félrekezelték. Aztán megdöglött… Az ember is megdöglik egyszer. Erre készülünk egész életünkben. A veszekedés meg azért kell, hogy elfelejtsük, hogy meghalunk. Minek ehhez biológia könyv?
Én nem szoktam veszekedni a pasijaimmal. Inkább otthagyom az illetőt, ha már nagyon gáz. Ezek meg nem akarnak egymástól szabadulni! Én is ilyen leszek egyszer? Ha fizetni kell a gázt, a villanyt, ha lesz két hülyegyerekem, azokat etetnem kell, megvédeni őket az apjuk pofonjaitól…
Az milyen lenne, ha most megszöknék? Akkor biztos kibékülnének. Ja. A gyerekük mindenek előtt! Lassan már meg se merem kérdezni, ha indulnak, hogy otthon maradhatok-e.
Jani bácsiék, Teri néni még büdösek is. Nincs pénzük minden nap fürödni? Na, ezt nem hiszem. Szerintem szépen leépültek az évek folyamán. A házból se nagyon mennek ki. Inkább a jeges kisszobában lapítanak, minthogy kiülnének a napra. Vajon ők is veszekszenek, ha kettesben maradnak?
Kettesben…?! Én már nem is számítok harmadiknak. Pár éve még kiküldtek, ha veszekedtek. Aztán közben elég nagy lettem, hogy hallgassam a primitív dumáikat. Ilyenen összeveszni, hogy a fogkrémet laposra kell nyomni, ha már kevés van benne. Frászt! Egy mozdulattal tudom rendbe tenni a tubust. De nem teszem meg a szívességet nekik. Csak hadd marják egymást!
Hét évig udvarolt az anyámnak. Hét év alatt harminc ilyen pasit fogok kirakni. Minek is maradtak együtt? Azt olvastam valahol, hogy kényelemből szoktak együtt maradni a veszekedős házastársak. Na, el tudok képzelni kényelmesebbet is…
Rákanyarodunk a sztrádára. Anyu görcsösen az utat figyeli. Még véletlenül se nézne apára. De, ha elkezdené rágni a körmét? Tuti, azonnal észre venné. Na, nem foglalkozom velük. Nézem a napfelkeltét. Tök jók a felhők, amikor így kilométeres szalagokban nyúlnak egymás fölé. Valaki azt mondta, három, vagy ötszáz méter magasan vannak. Milyen lenne odarepülni és belemenni egy felhőbe? Láttam egy rajzfilmet. A játékfigurák kiültek a felhők szélére.
Ha most oda mehetnék én is lábat lógatni, tuti, máris itt hagynám őket.
Na, végre megálltunk. Kávémániás mind a kettő. Egy rossz kiskocsma megtenné, de nekik itt kell inni, a legelőkelőbb sztráda vendéglőben. Nem is lesznek még nyitva! De, mégis.
Kiülünk, beülünk? Ilyenkor nagy a kérdés. Bemegyek a mosdóba. Döntsék el nélkülem. Én baromira fázok még ilyenkor. De nekem édesmindegy.
Ételszag mindenütt. Meg az illatosítók. Dögre meg vannak csinálva ezek a budik. Nem is akarok pisilni. Csak állok mozdulatlanul. Hirtelen hányingerem lesz. Nem értem. Egy perce még semmi bajom nem volt. Húúú! Öklendeznem kell. De nem jön semmi. Szédülök. Alig tudok megkapaszkodni a törülköző tartójában.
Állj az egész! Mi van velem? Remegni kezd a lábam. Egyszerre, mind a kettő. Na, el innen! Elegem van! Bediliztem? Azon veszem észre magam, hogy húzódzkodom a kis kerek ablak magasságába. Felállok a csapra. Le ne szakadjon! Sikerül kipiszkálnom valami éket az ablaktábla alól. Hát, nem egy előkelő megoldás! Nem volt pénz kijavíttatni a zárat? Megcsap a kinti, hűvös levegő. Átpréselem magam. El innen! El innen! Messzire, bárhova! Fejjel előre zuhanok ki. Szerencsére kívülről alacsonyabban vannak az ablakok, mint bentről. Feltöltötték a járdát a benzinkút mögött. Nem töröm össze magam. A könyököm fáj egy kicsit, de nem számít.
Most hova? Ezek elkezdenek majd keresni. Elképzelem, mekkora pánik kerekedik.
Valami nem stimmel. Zöld, rózsaszín fények cikáznak a szemem előtt. De nem csak a közelemben, hanem egészen messze, a felásott szántóföld felett. Az égig, a felhőkig. Még azok fölé is felérnek izgága csóváikkal.
Ez most nagyon ciki! Emelkedni kezdek. Egyre gyorsabban. A felhőn pillanat alatt átjutok. Alattam nincs föld, csak puha, lélegző, fehér vatta. Mindegy - gondolom. Repülök. Jó érzés. Bizsergető. Nem nézek le, inkább előre. A fények összefonódnak. Körém gyűlnek és vezetnek valamerre. Már nem fölfelé. Bele, valami egészen fura létezésbe. Megérkezek egy ismeretlen csendbe.
Akkor most meghaltam? – jönne ki a torkomon a kérdés, de olyan ellenszélbe kerülök, hogy levegőt sem kapok.
Ez itt a túlvilág. Soha nem hittem benne. Gyerekmesének tartottam. Egyik nagynénim mesélt valami ilyesmit, amikor rálőtt egy betörő, de őt notórius hazudozónak tartotta a család. Pedig ugyanezeket mondta.
Fényalagút. Mintha nem is zárná el a teret körülöttem. Fura, de tágasabb lett a világ, mióta körbe vesz. Élvezem a zuhanást, pedig nem lefelé, hanem előre haladok. Nagynéném szerint itt mindenféle embernek kell jönniük velem szemben. Meg is érkezik valaki. Hófehér, földig érő, esküvői ruhában. A nagymamám. Egészen fiatalon. Az arca fényes. Soha nem láttam még ilyet. Hallom a gondolatait. Azt mondja, mindig nagyon szeretett, hogy most is ugyanolyan jó vagyok, mint kicsi koromban. És, hogy ne higgyem el senkinek, hogy rossz vagyok. Kérdezni akarok, de előbb válaszol: - Igen, szeretnek, csak olyan szerencsétlenek. - Vitatkozni akarok, de hallja a gondolataimat. - Nem. Egyáltalán nem gyávaságból. Inkább önmaguktól félnek. A megsemmisüléstől, az unalomtól, a szeretet hiányától.
Érdekes, hogy hiszek neki. Most látom csak, hogy Vakkancs ott van az ölében. Még alig két hónapos halott. A nagyanyám már tizenkét éve, hogy nem él. Milyen jól összebarátkoztak… Nem is ismerték egymást.
A saját lábaimon haladok tovább. Ledobott a széláram. Nem érzem a testem megszokott súlyát. Aztán sokan jönnek. Egy fiú a szomszédból. Alig két éve halt meg motorbalesetben. Talán szerelmes voltam belé. Itt, most egészen mások az érzelmek. Olyan a szeretet, ami nem ismer emberi lényt. Csak úgy. Van. Ezzel a szokatlan boldogsággal mosolygunk egymásra. Rajongással? Talán ez a legjobb szó.
Nagyapám apja, anyámék egész családja. Csak illannak jobbra, balra mellettem. Érdekes, hogy nem szoktam csak úgy mosolyogni idegenekre. Most minden a mosolyom. Valami nagyot, szokatlant, boldogabbat tapasztalok. Kiérek a az alagútból. Hatalmas felhőben tapogatózom. Semmit nem látok. Puha, meleg fehérség árad mindenhonnan. Érzem a lelkek közelségét. Nem kell használnom a szemeimet.
Egy kék ember közeledik. Ő nem rokon, sosem láttam, sosem hallottam róla. Nem tudom, ruhában van-e vagy meztelen. Amúgy sem látnám, csak érzem. Valamit mondani akar, de nem szeretném hallani. Észreveszi az ellenkezésemet. Sarkon fordul. De a kíváncsiságom visszahívja. Engedem, hogy beszéljen.
- Menj vissza! Tudom, jobban szeretnél itt maradni, de itt egyáltalán nincs semmi. Ez a határ. Ahonnan én jövök, az a Nemlét. Te azt nem tudod milyen. A Nemlét se nem rossz, se nem jó. De, ha figyelmesen élsz odalenn, megláthatod, a dolgok semmilyenségét.
- Az ellenségeskedés.. - kezdenék ellent mondani.
- Az csak szokás. Semmi rossz nincs benne.
- Nem hiszek neked. A másik bosszantása?
- Az a másik pontosan azt akarja, hogy bántsák. Neki az a ’jó’.
El kellene gondolkodnom. De nem sokat törődök a dolog értelmi részével. Hirtelen kíváncsiság fog el. Lehet, hogy igaza van? Milyen lenne úgy látni a szüleimet, hogy se nem jók, se nem rosszak. Úgy látni őket, amilyenek. Látni, hogy ’csak’ vannak. Csak úgy…
- Visszaviheted a tudásodat. Hogy más is van, mint az emberi létezés.
- Mi?
- Nincsenek szavak. Vidd vissza, és soha ne beszélj róla!
- Miért ne?
- Meg akarnád magyarázni.
- Értem.
Magam határozom el a zuhanást. Odalenn nagy a kavarodás. Szirénát hallok. Valami fülledt, levegőtlen, benzingőzös térben ébredek.
Apám és anyám fogja a kezem. Végre elalszom.
2014. október 28.
Netala
Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése