Hazavárós történet
Láthatár íve napfény italt csorgat óceán tükrében
Hazatérni vágyón mereng Odüsszeusz e tündöklő kékségben
Italát, mámorát mind kiitta már e hosszú mesében
Otthont, melegséget sejtet, hazatérő hajót kedvese szemében
Mosoly-képzet övezte fényözön lágy tenger délutánján
Várón, féltőn, reményt szégyenítőn, hitet téve feledése vásznán
A nő, ki örök ragaszkodás, bújós ábrándok közt várván
Őt, ki hűtlenségét, jaj, könnybe rejtené most az árboc tövében állván
Imbolyog a széllel, várandós képekkel vetít a lomha táj
Jaj, miért hagyta, hogy vezesse a tarka, csábos, élményszomjas vágy
Ezer évre bontott vitorlákkal száguld az elfeledett vád
Mit meg sem érlelt lelke társában az idő, e képzelgést szító, csalárd
Így vágtat, furdal gondolata esti, szárnyra kapó szélben
Bonts ezer vitorlát, kérlek, sebesen száguldva vad tüzek hevében
Azt az elsőt érezd, a megejtőt, mely lélek-fojtva térdel
Előtte, ki fonja, csak fonja hűségének vásznát valahol a messzeségben
Hazavár tán, jaj a bizonyosság nem ül vállára már
Mint hűséges, feledést hozó, széllel-perlő, álomittas madár
Kétsége örvénybe húz, álom-magány mélységébe zár
Téged, ki büszke hajókkal indultál, talán ismeretlen végzetével vár
Megérte tán a sziklás csúcson csillanó álom-láng
Mit cserébe ígért ezernyi életet sejtető tündöklő mese-tánc
Rétek felett, fenyves rejtekében libbenő boszorkány
Elillan, rút foga kivillan, puszta érintéssé málló csalfa lány
Hajód száguldjon, hites társad vár, hisz nem sejti
Álmai hűségébe, vakhitté, reménnyé, szerelemmé fejti
Mit szívedben hordozol, jaj, odaadássá rejti
Mindazt, mi férfi lelked vágyként csaló képzelgésbe ejti
2014. szeptember 27.
Netala
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése